Szerény blogomban továbbra is
folytatódik a fogyókúrás ételek sorozata. Ma a tegnapról maradt sült hús, a
spejzban árválkodó, fogalmamsincsmitkezdjekvele avokádó, a nemrég vásárolt,
gyönyörű fej zöldsaláta és a több napos szikkadt, teljes kiőrlésű kenyér között
kerestem a kapcsolatot. Meg is találtam. :)
Hozzávalók a salátához:
- fél fej zöldsaláta
- fél fej lilahagyma
- maradék sült hús lebőrözve, kicsontozva (ha szükséges), kb 30 dkg, de maradékról beszélünk, szóval amennyi van :)
- kb egyharmad avokádó
- fél pohár natúr joghurt
- egy evőkanál citromlé
- másfél evőkanál olíva olaj
- csipet só és bors
Hozzávalók a guacamoléhoz:
- az avokádó többi része (kb kétharmada), természetesen nem a héjára és a magjára gondolok :D
- két-három koktélparadicsom vagy egy közepes paradicsom
- egy kis gerezd fokhagyma
- kb egy evőkanál olíva olaj
- fél citrom leve
- egy csipet só és bors
- egy kis fej lilahagyma (vagy egyéb fajta, nem erős hagyma) fele
- És itt jön a szentségtörés, eredetileg ugyanis egy nagy, piros chilipaprikát kellene beletenni, viszont nekem nem volt itthon, így felhasználtam a megmaradt, kb egyharmad kápia paprikát és őrölt chilit adtam a keverékhez. Így végül is hasonló végeredményt lehet elérni.
Nagyon szeretem, és igazán nagyra
értékelem azokat, a napom folyamán bekövetkező ritka, nyugis pillanatokat –
mondjuk egy órát – amikor ebéd után a gyermekem alszik, a mosogatógép halkan
duruzsolva végzi a dolgát (ami azért fontos és megjegyzendő, mert ez azt jelzi,
hogy én már elvégeztem az enyémet), én pedig végre leülhetek egy csésze kávéval
(ami mondjuk általában melegített, mert mire a kicsi lányomat ágyba teszem és
rendet rakok, szinte mindig kihűl) és élvezhetem a csendet. Ezeket a csendes
pillanatokat szoktam legtöbbször a blogírásra fordítani. Kell ennyi feltöltődés
az embernek, főleg azért, mert egy ilyen kicsi gyerek mellett két opció
lehetséges a számára, azaz inkább három: a gyerek után rohan, a gyerek
széjjelhagyott dolgai után rohan, vagy rohanna, de kicsi gyermekének más az
elképzelése, így az az érzése, hogy az életben nem fog elindulni sehova, mert
mire a gyerekre adja a csizmát, addigra ő leveszi a sálat… Legutóbb, aznap,
amikor ebédre a fentebb már beharangozott és rögtön be is következő ételt
gyártottam, este egy barátnőm születésnapjára voltam hivatalos. Én mentem
egyedül, gyerek nélkül.
-
Tudod, mi a
legjobb az egészben? – intéztem a kérdést készülődés közben a páromhoz – Az,
hogy nem kell összepakolnom semmit. Csak megfogom a kis retikülömet és beülök
az autóba. :)
Ő persze jót derült ezen és
nagyban helyeselt, hisz tudja, mit jelent, mikor gyerekkel együtt indulunk
valahova. Lehet, hogy én vagyok az, aki túlgörcsöli a dolgot, de általában
kétszer szoktam ellenőrizni indulás előtt, hogy megvan-e a kicsi lányom napi komfortját
szolgáló dolgok hada a táskában.
A feltételezés - miszerint csak
kapom a táskámat és beülök az autóba – viszont igen naivnak és elhamarkodottnak
bizonyult, tekintettel, hogy a kulcsomat viszont égen-földön nem találtam.
Persze azonnal tudtuk, hogy Hanga keze van a dologban, mert – mint minden
gyerek – mániákusan szeret a kulcsokkal játszani és mivel korához képest elég
magas kislány, már nem tudjuk úgy tárolni, hogy ne érje el őket. Ezért aztán,
mikor úri kedve úgy kívánja, megszerez néhány kulcscsomót, majd a lakás
valamely – lehetőleg minél félreesőbb - pontján minden átmenet nélkül elhagyja
őket. Most azonban hiába hasaltunk be minden bútor alá és néztünk be minden
elképzelhető résbe és fiókba, a történet vége az lett, hogy kénytelen voltam
kulcs nélkül távozni, drága férjem meg virraszthatott, hogy beengedjen mikor
jövök haza, én pedig, a mintegy 40 perc haszontalan kulcskeresés után mondhatom, kissé elkéstem...
Azt azért nem gondoltuk, hogy a
kulcs örökre elveszett, mert már hozzászoktunk, hogy előbb-utóbb minden elő
szokott kerülni, ha olykor igen meglepő helyekről is. Ami valójában történt,
arra viszont egyikünk sem számított.
Távozásom után férjecském még
mindig nem adta fel és tovább folytatta a keresést, kitartóan hasalt a bútorok
alatt, kukucskált a résekbe. Hanga meg ment vele és ugyan úgy kitartóan hajlongott,
nézett a bútorok alá, mint az apja. Erre párom, egy újabb, csaknem fél óra keresés után,
egyszer csak gondolt egy merészet, elővette a meglévő kulcsot és megmutatta
Hangának.
-
Hanga, hol
van a másik ilyen? – kérdezte tőle.
Hanga erre fogta magát, odarohant
az én sporttáskámhoz, ami az előszobában hevert az egyik ülőkén és elkezdett rá
mutogatni. Párom kinyitotta a táskát, és ahogy megmoccantak benne a dolgok, láss
csodát, megcsörrent benne a kulcs is...
Mint kiderült, a pótkulcs az én
sporttáskámban található edzőcipőben volt, és Hanga ezt végig tudta, csak meg
kellett volna tőle kérdezni. :D Persze, hogy milyen megfontolásból tette oda,
azt valószínűleg soha nem tudjuk meg. :)
Hú, most viszont nagyon
elkanyarodtam az eredeti mondandómtól, és Kedves Olvasóm, Te is méltán vonhatsz
kérdőre, hogy hát jó, jó, de ez mégiscsak egy gasztroblog, hol van a beígért
saláta recept? Teljességgel igazat is adok ebben Neked, de egy belső
késztetésnek engedve ezt a kis történetet muszáj volt kiírnom magamból…
Az aznapi saláta elkészítése tehát, csak így, minden átmenet nélkül:
A húst vágjuk falatnyi darabokra,
a salátát tépkedjük össze, a lilahagymát szeleteljük fel hajszál vékonyan és az egészet szórjuk egy tálba. A
többi hozzávalóból lesz az öntet. Egyszerűen csak dobjuk őket egy turmixgépbe
és keverjük simára. Tálalás előtt locsoljuk meg vele a salátát.
A guacamoléhoz az avokádót
villával törjük össze, a paradicsomot, a paprikát és a lilahagymát vágjuk
nagyon apró kockákra és tegyük az avokádóhoz. A fokhagymát nyomóval törjük
össze, vagy reszeljük le és úgy adjuk a masszához. Fűszerezzük és adjuk hozzá
az olíva olajat és a citromlevet, majd jól keverjük össze az egészet.
Mi pirítóssal ettük úgy, hogy a
guacamoléba mártogattuk a kenyeret és ettük hozzá a salit – nagyon finom az
összhatás -, de akkor sem fognak megsértődni ők ketten (mármint a guacamole és
a saláta), ha tortillát társítunk hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése